[Teljes oldalas nézet] [Kisebb betűméret] [Nagyobb betűméret] Főoldal

Első tandemugrásunk története

Talán nyolc éves lehettem, amikor esténként, az épülő szomszéd ház erkélyéről ugráltunk egy homokdombra, bátorságunkat fitogtatva. Nappal, a kőművesek miatt anyánk csuklott, de nem értette miért :-(. Mi csak "repültünk", és élveztük a játékot, ameddig a "gonosz" építők lassan elhordták a leszállópályát, aminek hiányában már nem próbálkoztunk többet. A második 8 év is eltelt, mikor újra repülni akartam, de ekkor a Tátra egyik csúcsán álltam a korlát mögött, s vágyakozón bámultam a több száz méteres mélységet. Még a korláton is átmásztam, és már csak egy lépés választott el a beteljesüléstől, de a józanság kettétörte a már-már felcsendülő mennyei dallamot. A harmadik 8 év is elmúlt már, mikor megakadt pillantásom egy újsághirdetésen. Állás után kutattam éppen, de szemem mohón falta az édes sorokat: Tandemugrás, 40mp szabadeséssel. Izgatottan hívtam is a számot, de nem voltam abban a helyzetben, hogy egy havi fizetésem elköltsem ennek a beteljesülni nem akaró álomnak a megvalósítására. Szomorúan gondoltam, hogy a "fiatalsággal" egy álom is elillant. Teltek-múltak az évek, ameddig elérkezett a negyedik nyolcas, és újra felbukkant, szűnni nem akaró elemi vágyakozásként a repülés utáni sóvárgás. Hát újra!

Az irodában ültem, és hirtelen rám tört a felismerés, hogy most már csak a szervezésemen múlik minden. Ezen felbuzdulva, lekaptam rengeteg információt a netről, és társakat kezdtem toborozni. Meglepően pozitív fogadtatásban részesült az ötlet, és máris 8 :-) főre kellett szervezni. Ősz eleje lévén a legtöbben a jövő nyarat célozták meg, mert az anyagi oldal továbbra sem gyerekjáték. Ezután, lehetett kezdeni spórolni, és rákészülni a kitűzött időpontra. Volt, akinek pont közbejött valami program, volt aki (hirtelen) nem engedhette meg magának ezt a költséget, és volt egy tisztességes is, aki elmondta, hogy fél és inkább visszalép. Ő bátor volt!

Tehát hárman maradtunk. Én, a Gyula, meg az Ottó, a Tóth Ottó. :-) (István, Steve, Lev)

Ez még csak egy modell :-)"Elindultunk" Győrbe, Szolnokra, majd Kecskeméten kötöttünk ki. Igen, Hetya tervez, főtisztek végeznek. Sebaj, elérhető közelségbe került ezzel a régóta áhított, nagy kaland. Délben indultunk, és felhőtlenül száguldottunk délre, Matkópuszta felé, a 35-40C fokban. A "lőtér" táblánál már gyanús volt, hogy eltévedtünk, pedig ez csak az árván meredő tábla fele volt, tehát "Repülőtér" arra.Na, ezzel repültünk! A néhol aszfalttal tarkított földúton, a sokszor elkerülhetetlen akadályokon átgázolva, a hőségtől elcsigázottan láttuk meg a szépen karbantartott felszállópályát. Bevettük magunkat a hangár elé, az árnyékba, ameddig a megbeszélt időt vártuk, s közben egy gépet toltak ki a fűre. Furcsán méregettük, de megállapodtunk, hogy akár ez is lehet. :-) Ezalatt egy sugárhajtású modellel gyakorolt egy arc, s remek figurákat rajzolt a felhőktől mentes, hőtől reszkető, ritka légben.

A megbeszélt 3 óra elérkezett, s a kötelező 15 percet is kivártuk, mikor nyúltam a telefonért, hogy mi itt volnánk. Ezalatt egy méretes alak bontakozott ki a parkolóban, s telefonját babrálta. Mondtam is viccesen, ha foglalt lesz, akkor éppen hív. Hát nem, mert megelőztem. Itt állunk a hangár előtt és integettem. Ekkor már biztosak lehettünk, hogy eljött az a nap.

Terveztük, hogy kisorsoljuk a sorrendet, mert az úgy fair, de nem volt rá időnk. Hetya pillanatok alatt nekünk szegezte a kérdést, hogy ki lesz az első. Mivel én már jó 20 éve készültem erre, gondolkodás nélkül, odaálltam, hogy felszerszámozzon. :-) Ez jól is esett a srácoknak, mert ők akkor még csak a sorrendnél tartottak. Én már a felhőknél. Rövid eligazítás, majd irány a repülő. Mezítláb, rövidnaci, póló. Lent még így is rettentő nagy volt a hőség. Beültünk és felzúgott a motor. Megkaptam a szemvédőt és némi ingadozás után meredeken felfelé ívelt csillagom. Ezerötnél kiugrott a szólóernyős, majd a romantikus jelenettel odarögzültem a pilótához. Na, innen már nincs visszaút, gondoltam, és élveztem, ahogy a nyitott ajtó különös érzések közepette hívogat. Az operatőr kilibbent a szárny alá, rá a futóműre. Kezeket össze és araszolás kifelé. Hűűűha. És már félig kilógva a gépből arcomat lebegtette a menetszél. Pillantás a kamerába, és már billentem is kifelé a mélységbe. Lebegés"Pár másodpercig, egy semmihez sem hasonlítható gyorsulás hatása alatt, csak arra tudtam figyelni, hogy igen, ezt az érzést kerestem. Ahogy teltek-múltak a pillanatok, elkezdtem érzékelni, hogyan is állnak a kezeim, milyen szép a táj fentről, megvan a medencés ház :-). Egy boldog lebegés, fittyet hányva a lenti fizikának, a határtalanság, és súlytalanság eufórikus érzése. Azokban a pillanatokban minden tökéletes volt és ez magával ragadott, mint egy örvény, mint a szirének éneke. El is feledkeztem a kameráról, ami egy másik ugrón zuhant mellettünk és tanúja volt végtelen, tökéletes, táncunknak a világgal. Hetya intett, hogy nézzek bele, legyen ilyen emlékem is, amivel kissé visszazökkentett a valóságba, ahol a fizika az úr, de ez akkor a legkevésbé sem tudott elérni. Aztán hirtelen, a kamerás elzúgott mellettünk, s nagy rántással közölték az elemek, hogy hihetetlen egybeolvadásunk a természettel véget ért, legalábbis ebben a formában. Az ernyő kinyílt, és a hevedereken lógva még nem is értettem igazán, mi is történt valójában. A reptér fentről Sajnos a pántokat nem igazgattam el alaposan, és ezért éppen megtaláltak 4 artériás nyomópontot, amellyel igen gyorsan visszazökkentettek a hétköznapokba. Hetya sokat segített ezen is, ameddig lefelé ereszkedtünk, de fal fehér voltam mire leértünk. A hevederek oldása után pár perccel, már meg is szűnt minden kellemetlenségem, és a következő jelentkezőnek próbáltam ecsetelni a leírhatatlant, amit átéltem, és ami rá is vár perceken belül. Felszállás előtt egyikük sem mosolygott őszintén, de miután leértek, a boldog vigyor sokáig mély ívet hagyott arcukon. A hevedert, ők ügyesebben oldották meg. Sajnos az ember tervezbe, a végén a technika is beleszólt kicsit, mert István felvétele nem lett teljes. Újra megalkudtunk, és indultunk haza, a közben 45 fokosra felmelegedett autóval.

Az úton keveset, és csak erről beszéltünk, mert mindenki elfáradt, és újraélte a történéseket. Egymásra nézve ez nyilvánvaló volt. Nem is értem, miért? :-)

Miután hazaértem és vacsora után, nyugodtan leültem, hogy megnézzem a felvételt, szinte minden pillanatot ugyanolyan élvezettel éltem meg, mint élőben. Ekkor kezdett világossá válni, hogy egy olyan életre szóló élményt szereztünk, aminek párja nincsen.

Már jó pár hónap eltelt azóta, és sokszor kapom magamat azon, hogy újra és újra végigélem az eseményeket, elgondolkodom felőlük. Ez nem csak egy egyszeri élmény volt, mert visszaidézve is, mindig az az elemi örömmel átitatott mosoly jelenik meg az arcomon, mint akkor, és amit a környezetem sokszor nem tud mire vélni. Sebaj. Nem is tudnám pontosan elmagyarázni nekik, még ha akarnám sem. Egy sima papírlap nem értheti meg a 3 dimenziót. ;-)

[Lap tetejére] [Teljes képanyag] [Vissza]