[Teljes oldalas nézet] [Kisebb betűméret] [Nagyobb betűméret] Főoldal

Londoni történetek 1

Szépen araszoltam felfelé azon a ranglétrán, s már menedzser voltam éppen, mikor szálka lettem Sill elvtárs (akkori főnököm) és pereputtya szemében. Ennek megfelelően, hamar a tágas utcán találtam magam, hogy szabadságvágyam szárnyalhasson. Köszönet érte!

A pofon olyan jól sikerült, hogy képtelen voltam újra munkába állni. Minden tartalékom egy lapra feltéve, néhány hónap után inkább az intenzív nyelvtanulást választottam, hogy ne csak a sötét szobában teljenek napjaim.

Az angol szerelem lett első látásra, amivel már több tíz éve kacérkodtam, de most adta csak be derekát. ;-) Négy hónapig tanultam nap, mint nap, reggeltől estig, mikor éreztem, hogy a közeledő nyelvvizsga nem tud célom lenni. 2001-et írtunk, s lehetőséget kerestem külföldi folytatásra. Nem kis kockázattal elindultam egy londoni iskolába, fél évre befizetve, és két hétre foglalt szállással. Világos volt, hogy összes megmaradt pénzem csak néhány heti kint létre elegendő, ha nem sikerül ott állást találnom. Mindezt ottani kapcsolatok, ismerősök, ismeretek nélkül.
A félévet kihúztam, és sokat láttam a mai emberekből, szokásokból, életmódról, egy nagy múltú, történelmi helyen, csak a jelent, a hétköznapit keresve.

Szóval nekivágtam, és felszálltam a buszra. Az utazás egész kellemes volt, mert 4-5 óránként megálltunk 10-10 percre. Az átkelés a csatornán izgi volt, mert számomra sok bizarr hangot adott, és furcsa mozgást produkált a hajó, jóllehet egy fél város volt rajta. A hivatal (Dover) szigorú volt és 4 embert szedtek le rendőri kísérettel a buszról pedig lehet, hogy csak nem érték el azt telefonon a szervek, aki meghívta őket (2001.10.02.). A diákvízumot megkaptam, bár nem volt sehol egyértelmű, hogy heti 20 óra munkavállalásra is jogosít.

Félve jöttem, hogy itt minden sokkal drágább, mint otthon, de szerencsével, türelemmel, keresgéléssel a hazai árszint is megtalálható sok mindenben, sőt. A közlekedésnél eleinte buszoztam. Igaz, hogy lassabb, de az emeletes buszok kárpótolnak az órákért, pedig még csak 5-6 részben voltam a 105 részre osztott térkép szerint. Sokszor percek alatt kerültem Európából Ázsiába majd Afrikába, mert szinte minden nemzet képviselteti magát.

Itt többnyire külön sávok vannak a buszoknak és taxiknak, hogy gyorsabb legyen a közlekedés. Ennek ellenére csak akkor lehet pontosan érkezni, ha reggel elindul elég korán az ember vagy nem szabad soha időre menni. Egyszóval borzalmas a közlekedés a felszínen. Egy metrómegállónyi távolság busszal, egy átszállással a 40 perctől a 2,5 óráig változik. Na tervezz előre! Párszor előfordult, hogy a buszvezetőnek lejár a műszakja (főleg délután) és a megbeszélt (a kollégájával) megállóban leállítja a buszt és elmegy haza. Az utasok meg bíznak, hogy a másik, -a váltás- nem késik sokat. Volt már, hogy 15 percet ültünk egy "elhagyott" buszon, mert valami közbejöhetett. ;-)

Szerencse, hogy megszoktam a semmittevést, mert "természetesen" az iskola éppen most 2 hétig szünetelt. Kényelmesen felkelek, felszállok valamelyik buszra, s ahol némi élet mutatkozik leszállok, és munkát keresek. Ha elfáradok, vagy szétáztam, felszállok megint egyre (busz), megkeresem a térképen, hol vagyok és irány hazafelé.

A buszokon csak az első ajtón szoktak felszállni és a sofőr mindig megnézi a bérletet, vagy jegyet ad. Sok megállóban kijelzők vannak, amik mutatják, hogy melyik busz hány perc múlva várható. Sok megálló csak "ajánlott" ami annyit jelent, hogy ha nem integetsz, vagy nem jeleztek akkor a busz nem áll meg. A belvárosban sok a régi busz és hátul, ahol fel és le kell szállni nincs is ajtó, csak a helye. Itt szabadon lehet garázdálkodni bárhol a fel és leugrással. Ezeken a buszokon kalauz van, és ő ellenőriz, mert a sofőr elérhetetlen innen. Egy madzag van, ami egy kolompot "működtet" és meg kell húzni, ha le akarok szállni.

Jártamban keltemben egyik fáradt délután megálltam egy épület előtt, mert valami laza zene jött ki. Bementem és egy templom volt, ahol fehér lepelbe öltözött feketék táncoltak az élő zenére. Hasonlóan egy zsinagógához a nők a bal, a férfiak a jobb oldalon álltak és táncoltak. Középen 3 kék lepelbe burkolt talán pap "dülöngélt". Ahogy én beláttam, ők kiláttak, és fél perc múlva kijött egyik srác, és kérdezte, hogy erre lakom-e és barátságosan meghívott a templomba. Ettől megint alaposan felderültem és eszembe jutott újra, hogy alapvetően jó csillagzat alatt születtem. ;-)

Sajnos eddig két magyarral futottam össze és máris nem voltam rá büszke. Az egyik egy bankban magyarázta a fickónak, hogy "nicht verstehen" meg "nem értem". Pechemre odamentem és megkérdeztem: Mit szeretnél? Csak beszélni akart valakivel, de a recepciós nem volt segítőkész így nem volt mit tenni. Ezt a "magyar barátom" nem vette észre, és egyre hangosabban kezdte el követelni az illetőt. Nem volt egyszerű a helyzet, a fiú viszont annál inkább. A másik magyar, akivel előre lebeszéltük még otthon, hogy szerzett szállást és nekem is van, mert egyedül nem mehet. Mikor megjött hosszas unszolásra kinyögte, hogy valaki mással lezsírozta és felőle pár nap múlva mehetek az utcára, ha letelik itt a két hét.

Szóval szállást kellet keresnem egy akkora városban, mint az országunk. Egyszerűbb lett volna egy ügynökségen keresztül, de az egy hónap kaució, és egy hónap előre, nem fért bele a keretbe, ezért hajrá újsághirdetések. Nem volt egyszerű, mikor életemben először beszéltem telefonon, anyanyelvi emberekkel, mindezt pár hónap tanulás után. Ők általában értettek, de fordítva már nem így volt. :-( Egyszer aztán sikerült találkozót megbeszélnem, egy buszmegállóba, ahol autóval felvesznek. Ez elég meglepőre sikerült, mert életemben ekkor láttam először fekete bőrű embert közelről. Majdnem elszaladtam ijedtemben, de gondoltam adok a rasszizmusnak és beköltöztem egy jamaikai néger családhoz, egy külön szobába. Ez ám az infó első kézből. Átkozottul rendesek és segítőkészek. A 60 éves anyuka és a 40 éves fia George a házigazdák, valamint szintén albérlőként egy fekete raszta jamaicai taxisofőr, és egy zambiai fehér számítógépmumus alkotjuk a társaságot. A lakótársaim olyanok, mint a szellemek, mert csak a nyomaikat és a hangokat hallani néha. Én nem vagyok túl szociális, de hozzám képest is nagyon gyengék. Meglepetésemre elmondta egyik, hogy ő azért beszél olyan jól angolul, mert pl. Zambiában és Jamaicában ez a hivatalos nyelv. Hoppá, ezt nem is tudtam! A gazda (George) ezekkel ellentétben nagyon barátságos, és ha összefutunk a klubban (konyha) mindig beszélgetünk hol többet, hol kevesebbet.

Folytatás


Ha műveink elnyerik tetszésedet, támogathatod folyamatos bemutatásukat. Minden elem (kép, grafika, zene, írás) alá elhelyezzük azok pártolóinak 30x30 pixeles logóját, a hozzá tartozó hivatkozással. A részletekért ide írj: info[kukac]igyjartam[pont]hu


[Lap tetejére] [Vissza]