[Teljes oldalas nézet] [Kisebb betűméret] [Nagyobb betűméret] Főoldal

Egy vasárnap reggel

Már egy hete ment a futball világbajnokság, mikor Az IJ Group, egyik szombat délutánt meccsnézéssel, szurkolással töltötte. Iszogattunk, szurkoltunk hol ennek, hol annak, aztán hajnalra elcsendesedtünk.

Vasárnap korán ébredtem, és hallgatva a többiek ütemes légzését, biztosra vehettem, hogy feléledésükig hosszú órák telnek még el. Mivel újra elaludnom nem sikerült, gyorsan felöltöztem, és éppen olvasott könyvemmel a kezemben elindultam valami reggelizőhelyet keresni, s gondoltam, majd olvasgatok, ameddig a többiek is magukhoz térnek. A korai órában, még zárva találtam a kiszemelt étkezdét, hát megindultam céltalanul a 8. kerület bérházait, romos, épülő utcáit felfedezni. Az első lépések után, máris sajnáltam, hogy nem volt nálam fényképezőgép (ezt később pótoltam), de ezen hamar továbbléptem. A lassan, és álmosan ébredő környék lakói, fel-felbukkantak, és egykedvűen elmentünk egymás mellett. A környéket átépítik, lebontva rengeteg, régi, romos, bérházat, s helyettük tágasabb élhetőbb környezetet igyekeznek teremteni.

Megdöbbentő látvány az óriási háztömbökből, - mint egy kiszakított építőkocka - lebontott, épületrészek maradványa, felfedve ezzel, az egykori belső világot. Erre eddig nem volt lehetőség, hogy a bent élők kinézzenek, illetve a járókelők meglássák, a bérházak belső folyosóit, zárt udvarait, liftaknáit. Most a fény eljuthat végre ezekhez az eldugott, szürke, dohos falakhoz, ajtókhoz, ablakokhoz, emberekhez. Mint amikor egy óriás építőkockákkal játszik, és a megszokott formákat átalakítja néhány, lentről nem érthető elképzelés szerint. A lebontott részek poros, meztelen falai, téglái, feltárulnak, s befejezetlen, félig, lerombolt jelleget adnak a környéknek.

Az egyik ilyen foghíjas telken lévő hatalmas, gyönyörű fa törzsét raklapokkal kerítették körbe, óvva jelenét a jövő munkálataitól. Az új kerítésen egy feketerigó nyugodtan tollászkodott, jelét adva, hogy a természet befogad minden olyan változást, amely létét nem kérdőjelezi meg alapjaiban.

A bontott építőanyagokkal teli, még rendezetlen telkeket a környék lakói is felhasználják, de inkább a már nem szükséges tárgyaik, és szemét tárolására. A poros, piszkos utcákat róva feltűnik, hogy a többnyire omladozó, romos házak homlokzatai, nem csak a szegénység következtében várják hiába megújulásukat, mert erős kontrasztot mutat egy, a tégláig leomlott vakolatra felszerelt, teljesen új légkondicionáló. A romos és szépen karban tartott házak (mert ilyenek is vannak erre) előtt az utcák egyöntetűen tele vannak, erős szagot árasztó állati, és emberi ürülékkel. Közben megjelennek, kutyáikat büszkén sétáltató emberszabásúak, a kedvenceik után hátramaradó szilárd, és folyékony halmazállapotú "jelekről" tudomást sem véve. Az már nem az ő dolguk gondolják, ha képesek egyáltalán erre a megerőltető tevékenységre. Az egyik félig lebontott bérház udvarára belépek, és évek óta burjánzó növényeket, lomot, romokat, és arcokat fedezek föl, majd gyorsan hátraarc, mert nem akarom megzavarni őket környezetükben, méltóságukban.

Lassan elérkezik a várva várt idő, és visszatérek a gyorsbüfébe. Sorban állok, s közben az előttem várakozó 5 év körüli eleven kissrácon akad meg a szemem. Neki, az halál unalmas, hogy csak itt álljon, hát ismerkedik a berendezéssel. Egyszer csak odalép mellém, megfogja a kezem -gondoltam eltévesztette az apukáját, akivel volt- majd elengedi, rám néz, de ő egyáltalán nem jött zavarba. Rámosolygok, és élvezettel fürdik a felnőtt figyelmébe, amire minden gyereknek nagy szüksége van.

Az eladólány kedves, én türelmes vagyok, és lassan elillannak a reggeli képek fejemből. Leülök egy asztalhoz, és elkezdem régen várt reggelim majszolását, miközben a kirakaton keresztül figyelem a város éledését, ezen a meleg, napsütéses vasárnap reggelen. A kávém illata felpezsdíti érzékeimet, a jóllakottság közeledik, és lassan eltávolodok a hétköznapi gondoktól, emberi mivoltomtól. Már nem vagyok éhes, jól érzem magam, nem kergetőznek megoldhatatlan gondolatok a fejemben, csak elvárások és célok nélkül élvezem, ami történik körülöttem. Olyanná válok, mint egy felhő, a napsütés, vagy a szél, vagy akár egy házfal. Csak szemlélek, nem ér el semmi, és máris csak egy lélek vagyok a forgatagban, aki csak érzi, látja a napi céljaik, érdekeik után rohanó embereket. Egy vagyok közülük, de mégsem. Most nem abban a dimenzióban létezem, most csak tapintom az élet pulzusát, és bután mosolygok az utcán rohanókra. Nem értik, hogy miért e bárgyú vigyor arcomon, (Mint, mikor a felhőket bámultam.) de gondjaiktól, céljaiktól űzve nem is érdekli őket, csak értetlenül visszanéznek néha.

Közben eszembe jut, hogy barátaim talán már felébredtek, és visszafelé veszem "szapora" :-) lépteimet, de nem érkezhetek ilyenkor elég későn. Van még időm végiggondolni újra, a csodát, ami itt, a 21. században, Budapest 8. kerületében esett meg velem, egy meleg, napsütéses vasárnap reggelen.


[Lap tetejére] [Vissza]